A felszolgálónő csodálkozva nézte az asztalához telepedő társaságot.
Három felnőtt férfi, egy nő, egy nagyobb lány és két gyerek, egyik furább
arccal, mint a másik. Valamiféle várakozásteli izgalom látszott rajtuk,
mintha azt várnák, hogy mindjárt belép a cukrászdába egy amerikai
filmproducer, hogy sokmilliós szerződést kínáljon nekik. Kivétel nélkül úgy
rendeltek, hogy látszott, csak azért teszik, mert ingyen mégse üldögélhet az
ember egy cukrászdában, de szeretnék már, ha odébbállna és nyugodtan
beszélhetnének. Kivitt három kávét, négy kólát és hét minyont, holtbiztos
azért rendeltek egyforma süteményeket, mert nem volt kedvük töprengeni
rajta. Elvonult keresztrejtvényt fejteni, hogy ne zavarja őket.
Sophie fölnevetett. -- Egy héttel ezelőtt is cukrászdában ültünk.
-- Ott is... keresztrejtvényt fejtett a kisasszony -- dörmögte Frančois
Charvel.
A lány bólintott és körbenézett az arcokon. -- Ki vele, hol az apám?
Frančoise a zsebébe nyúlt, de Jean-Pierre kézmozdulata megállította.
-- Jó helyen. Nem feledkeztél meg valamiről?
-- Előtte beszélgetni akartok néhány percet. Essünk túl rajta, aztán
látni akarom az apámat.
-- Ez a beszéd. Hatszemközt, ha megengedik.
Sophie mély sóhajjal feltápászkodott és átment velük a terem másik
sarkába. Ha a felszolgálónő nem ül háttal nekik, alkalmasint csodálkozva
figyelte volna az átrendezést.
Martine kezdte. -- Akkor most öt percre felejtsd el az apádat, légy
szíves.
-- Hát nincs meg?!...
-- De megvan, végighallgatnál?
-- Bocsánat.
-- Szóval. Öt perc múlva megkapod a papírt a nevével, címével, aztán
elmegyünk hozzá. Eldöntötted már, mi lesz azután?
Vállat vont. Fogalma sincs. -- Gaston bácsi szokta mondani, ne törjük a
fejünket a következő problémán, amikor még a jelenlegit se oldottuk meg.
-- De a jelenlegit most már megoldottuk -- vette át a szót Jean-Pierre --,
az apád megvan, minden igyekezeted ellenére te is megvagy, s most el kell
döntened, hogyan tovább. Mielőtt megkérdezed, a gyámhatóságnál egyelőre egy
lélek se tudja, hogy megtaláltunk téged. A rendőrség se keres már, felhívtam
őket és megmondtam, hogy előkerültél. Készülj fel rá, hogy ezt rövidesen
saját szemükkel is látni akarják, de ha nem szólok, esetleg útközben
elkapott volna egy rendőr és nem érsz oda a toronyhoz.
Kis szünetet tartott.
-- Ha megnézted az apádat, még mindig visszamehetsz a rejtekhelyedre,
legfeljebb azt mondjuk a rendőrségnek, hogy újra elvesztél. De el is jöhetsz
velünk a gyámhatóságra.
-- Nincs sok kedvem Dupeyronékhoz.
-- Ettől ne tarts. Nekik sincs sok kedvük hozzád, s a gyámhatóság úgy
döntött, nem kerülhetsz hozzájuk véglegesen.
-- Pedig még mindig jobb volna, mint az árvaház.
-- Az árvaháztól se tarts. Tessék.
Nézte a papírt, nem értette. "Határozat..." Átfutotta egyszer, kétszer,
harmadikra már táncolni kezdtek előtte a betűk.
Frančoise éppen az apa megtalálásának kalandos történetét mesélte az
Avignonból érkezetteknek, mikor akkora csattanás visszhangzott végig a
termen, hogy a kisasszony majdnem elejtette a keresztrejtvényt. A szék dőlt
fel, Sophie széke, ahogy a lány felugrott és Martine nyakába borult.
A saint-germaini villának magas kőkerítése volt, repkény futotta be
néhol. Az avignoni házat fémkerítés védte repkény nélkül, a falakat
vajszínűre festették, ez meg fehér volt. Sophie-t mégis nagyon emlékeztette
hajnalban elhagyott átmeneti otthonára. Nemigen tudta volna megmondani,
miért. Talán a hasonló manzárdablak miatt. És itt is volt fa a háztól
jobbra, csak nem alma, hanem cseresznye.
Egy kérdés nyomban a kapunál megoldódott: Antoine Jeanneau ma is itt
lakott, ki volt írva a neve. A csengetésre házvezetőnő küllemű asszony
nyitott ajtót.
-- Jó napot, asszonyom, Jean-Pierre Boisrond vagyok. Monsieur Jeanneau-t
keressük.
-- Be vannak jelentve?
-- Nem, asszonyom. Fontos családi ügyben szeretnénk beszélni vele.
Az összevonta a szemöldökét és névjegyet kért. Jean-Pierre átadta
kártyáját, s a hölgy eltűnt a becsukódó vaskapu mögött.
-- Azt hiszem, Nat -- mondta a kislány halkan --, jobb lesz, ha itt nem
veszed elő... ööö... szokásos közvetlenségedet.
-- Eszemben sincs -- nyugtatta meg az --, látom, milyen előkelőek. Ha
belépünk, meglátjátok, ott kávézik Mitterrand papa az öreg Szép Fülöppel.
IV. Fülöp, gondolta Sophie, tizenharmadik század, 1226... nem, az Szent
Lajos volt, hetventől III. Fülöp, és utána jött Szép Fülöp, nyolcvanöttől
ezerhárom... alighanem megőrültem, hogy ilyenekkel foglalkozom most. Csak
nyitnák ki már végre!
Kívánsága teljesült, az asszony visszatért. Bizalmatlanul mérte végig
őket, aztán kitárta a kaput. -- Tessék.
Nat lenézett a lányra, nézve, hogy rohan-e. De Sophie nem sietett,
egyáltalán el se indult. Nézte a kaput és állt, mint a cövek.
Vállára tette a kezét. -- Ne izgulj. Előreküldünk egy delegációt --
pillantott Martine-ékra. Azok bólintottak, beléptek Gastonnal együtt, s a
kapu becsukódott.
Frančoise is barátnője vállára tette a kezét. -- Ez egész biztosan a
valódi lesz.
-- Én is ettől tartok -- mondta az csendesen.
Antoine Jeanneau magas volt, jóképű, szürkült a haja és a bajusza. Drapp
kötött pulóvert viselt. Tökéletes, gondolta Martine, pontosan ilyen apát
képzelhet el a gyerek magának.
Az üdvözlések után a házigazda hellyel kínálta őket a kis
dolgozószobában, s megkérdezte, mivel szolgálhat. Azok egymásra néztek, ki
kezdje, végül Jean-Pierre vette fel a szót.
-- Nos, uram, mindenekelőtt megköszönöm, hogy fogadott minket, de mivel
az ideje nyilván drága, egyenesen a tárgyra térek. Néhány bizalmas kérdést
kell feltennünk, kérem, nézze el nekünk -- ha megtudja, miért jöttünk,
megérti majd. Amerikából kaptuk meg a nevét és címét, a hartfordi Hilton
szállóból. Ismerős önnek?
-- Sokszor laktam ott.
-- Esetleg 1971 karácsonyán is?
-- Ennek utána kellene néznem, de... könnyen elképzelhető -- felelte
Jeanneau úr homlokát ráncolva.
-- Küldött onnan képeslapot haza?
-- Furcsa kérdés... nem, nem szoktam képeslapokat küldeni.
Martine elővette a kis üdvözlőkártyát, ami tizenhárom évig pihent kétrét
hajtva egy gombolyag mélyén. Frančoise három napja préselte vastag könyvek
között, hogy kisimuljon. Monsieur Jeanneau elvette, csodálkozva nézte, aztán
elmosolyodott.
-- Igen, csakugyan... az én írásom. Nagyon régi történet. Hogy került
önökhöz?
-- A címzettől... -- mondta Jean-Pierre -- jobban mondva, a címzett
hagyatékából.
-- Tehát meghalt?
-- Három hónapja autóbaleset érte. Emlékszik rá?
-- Emlékszem. Régen volt ugyan, nagyon régen, de az ember nem felejti el,
akit egyszer szeretett... bocsássanak meg, elgondolkodtam. Önök bizonyára
nem Jeanne Vaudrois miatt jöttek.
Jean-Pierre gondolkodott egy cseppet, s úgy döntött, először tisztázza a
jelenlegi családi állapotát, mielőtt előáll az új családtaggal.
-- Monsieur Jeanneau, nős ember ön?
-- Elváltam.
-- Gyerek?
-- Két felnőtt lányom van.
Pár év és felnő a harmadik is, gondolta Gaston, milyen egyszerű lenne
ezt mondani. Ugyancsak meghökkenne, annyi szent.
-- Ön ugye közeli kapcsolatban volt Jeanne Vaudrois-val?
-- Eszerint mégis miatta jöttek? Igen, közeli kapcsolatban, de hát
nyilván ezt is tudják, ahogy eddig is mindent.
-- Valóban.
-- De valamit mégsem tudnak, és azért jöttek ide, hogy megkérdezzék.
-- Logikusan következtet, monsieur Jeanneau, de mégis téved. Nem kérdezni
jöttünk, hanem ismerkedni.
-- ?
-- A bemutatkozásból nem derült ki, de mindhárman közel álltunk
Jeanne-hoz. A feleségem gyerekkori barátnője volt, Moreau úr pedig a
féltestvére.
-- Á, értem. No de ez még nem ok...
Jean-Pierre türelmet kérőn felemelte az ujját. -- De még inkább
szeretnénk valaki mást bemutatni. A lányát, monsieur Jeanneau.
-- Mi tarthat ennyi ideig? -- toporgott Frančoise idegesen.
-- Tényleg -- mondta Nat komoly hangon. -- Már közel negyvenhét hosszú,
végeérhetetlen másodperc telt el, amióta bementek.
-- Van az öt perc is -- mondta Sophie.
-- Hogyne, négy perc se kell hozzá, és annyi lesz.
Sophie nekidőlt a kapunak és az eget nézte. Ebben a pillanatban teljesen
értelmetlennek tűnt neki az egész kutatás, hogy most itt vannak, hogy
elszökött hazulról, minden. Minek csinálta? Lehet, hogy az a pasas odabent
az apja, lehet, hogy megint tévedtek. De így is, úgy is kiadja az útjukat,
ha tudta volna, miért jönnek, be se engedte volna őket. Nem kell ő ide.
Dupeyronéknak se kell, nem is érdekli őket. De ez nem baj, vannak, akiknek
igenis kell. Nat és Frančois átutazott a fél országon, hogy ide eljöjjön
vele, Nat már három szabadnapot vett ki a baleset és most az utazás miatt,
Frančois meg egy hete nem foglalkozik a saját ügyeivel. Gaston bácsi meg az
ország másik felén autózott végig, egyfolytában érte aggódik, amióta csak
eltűnt. Frančoise feltúrta a ház ősöreg limlomait, egyfolytában a fejét töri
egy hete, hogy neki segítsen. És ő is eljött Párizsba, az egész napját úton
tölti, pedig odaadhatta volna a címet Gaston bácsinak is, de igenis eljött,
mert hiányzik neki. És Martine-éknak is, akik égen-földön keresték
mindenütt, és kérvényt adtak be a hivatalban, hogy ezentúl velük lehessen.
Az ember nem kérvényezi, hogy olyasvalakivel lakhasson együtt, akit nem
szeret, aki nem kell neki. Ő kell Martine-nak, és Jean-Pierre-nek is. Mikor
múlt hét végén ott járt, ők már régesrég beadták a kérvényt, csak nem merték
megmondani, de végig úgy néztek rá, mint leendő gyerekükre, csak ő nem vette
észre.
Martine, Jean-Pierre, Frančoise, Gaston, Nat, Frančois. Hat ember, akik
szeretik, akiknek kell. Ők is kellenek neki. Hetediknek hozzáveheti még
Macskát, el fogja hozni a nénitől, amint lehet. Minek akkor neki még több
ember? Dupeyronékra sincsen szüksége, pedig őket eszmélése óta ismeri. Minek
akkor ez a vadidegen pasas?
Otthagyta a kaput és lassan, nyugodt léptekkel elindult az utcán.
Egyszer csak valami erő megragadta és visszafordította. Csodálkozva
nézett fel, s Nat arcát látta fölé hajolni, két keze erősen markolta a
vállát.
-- Meglógnál, kispofám? Nyavalyát. Itt maradsz szépen. Egy hete kajtatjuk
derék ősödet, hát annyit csak megérdemlünk, hogy ha már megvan,
megsasolhassuk.
Vállat vont. -- Tegyetek, amit akartok. Engem nem érdekel.
-- Berezeltél, mi? Ha te elmész, nekünk is menni kell utánad, különben
száz méteren belül bajod esik. -- Hát ebben volt valami, el kellett ismernie.
-- Maradj nyugton és ne játssz Humphrey Bogartot, nem áll jól neked.
|
