Kedves Lázár Péter és többiek!

Tavasszal kértem informácót Jaltáról és az artyeki táborról és homályos
ígéretet tettem, hogy majd megírom a tapasztalatokat. Hát íme a beszámoló Ez
persze csak a fiam elbeszéléseibol összeállított anyag, hiszen én már egy
ideje kinottem az úttörokorból:-).

Ahogy kivettem, a tábor megorizte azt a kiemelkedo, elit színvonalat, ami
azelott is jellemzo volt rá (nem, én úttöro koromban sem jutottam el oda),
az épületek, a hozzátartozó park, sportpálya és egyéb létesítmények jól
karbantartottak, tiszták és rendesek voltak. Napi ötszöri étkezés (a
gyerekek egyöntetu elso megjegyzése, amikor hazaérve leözönlöttek a buszról:
"az életemben ne lássak több kaprot"), hetente új egyenruhát kaptak, amit
azonban nem volt kötelezo állandóan hordani, viszont az utolsó heti kalapot,
pólót és tarisznyát haza is hozhatták. Programokkal alaposan el voltak
látva. Mind a 21 ország tartott bemutatót, amellett különbözo fejesek jöttek
rendszeresen látogatóba az ukrajnai minisztertol a különbözo országok
követségi emberein át a sajtó képviseloiig, ami szintén folyamatos programot
jelentett. Voltak városnézésen Szevasztopolban és hajókiránduláson (a
csoport egyik fele delfineket látott, a másik viszont a hajóból
megérinthette a Medve-szirteket). Az elso nap kötelezo csendespihenot és
alatta szintén kötelezo alvást írt elo a táborrend, de másnap, amikor egy
megbeszélésen felháborodottan tiltakoztak (rebellis magyarok) a kötelezo
alvás a szobán belüli tartózkodásra módosult. Még egy adalék a
Szovjetunióból áthozott fegyelemre. Dani egy barátjával kitalálta, hogy
hajnalban futni mennek. Fel is keltek reggel ötkor, lekocogtak a kapuhoz,
nagy nehezen felébresztették az éjszakai portást. Amikor sikerült nemzetközi
pantomimmal megmagyarázniuk, hogy mit akarnak (a portás csak ukránul
beszélt, ok viszont a németet, angolt eroltették volna), hogy mit akarnak,
rövid tanakodás után kiengedte oket az épületbol, de amikor elindultak a
tenger felé, rosszallóan csóválta a fejét: Nem, nem. A sportpálya amarra
van, ott tessék róni a köröket. És ettol nem is tágított.
Egymás mellett három tábor volt és valami különös megfontolásból az (itthon
gondosan kiválogatott) kíséroket egy másik táborban helyezték el, mint a
gyerekeket. A tábor területét viszont csak engedéllyel lehetett elhagyni.
Így aztán sokat önállósodtak és a kommunikáció terén is gyakorolhatták
magukat, ha meg akarták értetni a problémáikat a kirendelt ukrán
kíséroikkel. Bár ok általában beszéltek angolul (gondolom legalább olyan
jól, mint a mieink).
A szegénységbol nem sokat láttak. Gondolom ez annak is betudható, hogy
útközben végig a fobb közlekedési utakon haladtak, az ott tartózkodás alatt
meg megválogatták a vendéglátóik, hogy hova viszik oket. 
Hazafelé megálltak egy autóspihenoben, ahol egymást érték a bodega szeru,
szegényes "Laci-konyhák", de ott állt a sor végén egy teljesen kulturált,
európai kinézetu étterem is, belso szökokúttal és tiszta, illatos WC-vel -
olcsó áron kapható szendvics és hamburger kínálattal. (Persze lehet, hogy
volt más is, én csak ezt hallottam említeni Danitól. Az olcsót meg nem tudom
a helyi gazdasági viszonyokhoz igazítani, csak azt látom, hogy átszámítva,
az itthoni árakkal összehasonlítva az olcsónál is olcsóbb volt).
Összességében nagyon jól érezték magukat - és ami számomra a
legcsodálatosabb volt, a húsz ember a három hét alatt végig együtt volt,
összetartott és semmi klikkesedés nem volt köztük. Szerintem ez igazán nagy
teljesítmény.
* 
Hát ennyi, amit én másodkézbol elmondhatok. Csilla, javítsd, vagy bovítsd
ki, amit gondolsz.

És még egy kérdés is. Ausztráliába kell vízumom váltani? Ha igen, mennyibe
kerül és mennyi ido alatt készül el?

Jó utazást mindenkinek

Orsi