Kék égHorváth Magdi:


PESTI KUTYÁK


1.

Rehákné munkából jövet minden este reszkető lábakkal, dörmögve közelített a
házukhoz. A lakótelep parkjait, de még a járdáit is, mint valami majálison,
elfoglalta egy lazán szétszórt kisebb tömeg: sok ember és még több kutya, de
ősztől tavaszig nehéz volt megkülönböztetni őket, mivel öt-hat órakor már
elég sötét van. Az egész lakótelep félelmet keltett az ilyen ijedős
Rehákokban.

Az embereken nem volt szájkosár, csupán póráz a nyakukban, amire kulcsokat
kötöztek, úgy néztek ki, mint megannyi foglár. A kutyák liberális nézetet
vallottak, mert egészen szabadon azt csináltak, amit akartak: ami a
legjobban esett nekik. Baktattak, futkostak, játszottak, kakiltak, és olykor
haraptak. Reháknét is megkóstolta egyszer egy jókora eb, talán csak azért,
mert megérezte, milyen rosszakat gondol róla ez a némber.

- Ni csak, itt jön ez a nagy dög, jó sokba kerülhet, mennyit zabálhat ez
vajon, nyilván burzsujok a gazdái, ugyan melyik lehet az ő autójuk az itt
parkoló jobbnál jobbak közül? Na és hát kutya őkelme egyike azoknak, akik
odapiszkolnak mások háza elé és mindenhova - ilyesmi járt Rehákné agyában,
amikor a kényes csitrilánnyal sétáló hegyes fülű, farkatlan feketeség a
seggébe harapott. Igen, oda, pontosan oda, mert a kutya magas, az asszony
alacsony volt. Ráadásul jócskán volt mit harapni rajta.

- Naaa, mit csinálsz? - kérdezte a csitri a kutyától, csak úgy
illendőségből.

- Mit, mit, hát belémharapott az a rohadt dög! - tajtékzott Rehákné, mire a
csitri majdnem nekiesett - na nem a kutyának, hanem az asszonynak, amiért az
így sértegeti az ő szent állatát.

Nem csoda hát, ha Reháknénak égnek állt a haja, ha csak megpillantott
messziről egy kutyát, hiszen testileg-lelkileg megviselte az a harapás,
ráadásul a veszett gazdáktól is volt miért félnie. Mert nem tanulta meg
idejében, hogy ha három csevegő nőszemély magasra tartott orral
járdaszélességben, zsinórban jön vele szemközt, akkor neki, a magánosnak
kötelessége letérni előlük vagy a kocsiútra, vagy a másik irányba, a jól
megtrágyázott pázsitra, még akkor is, ha a frissen vásárolt ünnepi, világos
szandálja van rajta, amivel mindjárt bokáig süpped egy szintén frissen
pottyantott rakásba.

A düh és a félelem oda vezetett, hogy Reháknénak már akkor is összerándult a
gyomra, égnek állt a haja, meg-megállt a szíve, ha egy icipici dögöcske
rohant felé mérgesen ugatva. Határozott fellépésre nem volt se kedve, se
bátorsága, azt azonban nem állhatta meg, hogy ki ne mondja hangosan a
száján, amit gondol. Az utolsó métereket a házukig szidalmak és átkok között
tette meg, szidta a kutyákat, a gazdákat, a járdát, a pázsitot, a
hatóságokat, szidta az egész kutyaszaros helyzetet és lakhelyet.

A kutyások eleinte utálattal néztek rá, végül már csak legyintettek: Hadd
beszéljen, hadd morogjon, elvégre bolond.....- és minden maradt a régiben.




2.

Rehákné kiskutyát kapott Karácsonyra. Igazi kicsi kiskutyát, kistermetű
kutyák pár hónapos kölykét, akit Pamacsnak hívtak. Már szobatiszta volt, és
felettébb intelligens, nem kellett semmit bajlódni vele, csak a tanítás volt
hátra. Azzal is gyorsan haladtak, s Pamacs hamarosan megtanult beszélni,
számolni és helyes irányt találni. Bármely politikus megírígyelhetné ma is.
Rehákné adott neki újabb, immár emberibb nevet, így lett Pamacs Olivér,
becenevén Pityuka meg minden egyéb. Erről mindenki tudhatta, hogy fiú,
anélkül, hogy aláleselkedtek, vagy kérdezősködtek volna az emberek.

Pamacs-Olivér mellett az asszony is sokat tanult: olvasni a kutya szeméből,
mozdulataiból, kitalálni a baját vagy a kívánságát, hiszen egy mégoly
beszélő kutya is töri az emberi nyelvet, egy kicsit jobban, mint sok
tévériporter, aki anyanyelvén is raccsol, selypít vagy pösze.

A számtant és a helyes irányt úgy találta meg ez a csodakutya, hogy Rehákné
rendszeresen morzsolgatta a füleit, símogatta a lábait, folytonosan
ismételve, hogy "Ez itt a jobb füled, ez meg a bal füled, összesen két füle
van a kutyának. Ez itt a jobb első lábad, mellette a bal első lábad, mögötte
a bal hátsó lábad, amellett a jobb hátsó lábad. Összesen négy lába van a
kutyának."

Aztán az efféle elméleti oktatás után jött a gyakorlat, a házak közti
pázsiton eldobott valami játékot az asszony, majd navigálta Pamacs-Olivért,
aki élvezettel tett úgy, mintha nem is látná, hova esett az a játék.

- Fuss Pamacs, keresd! Tovább egyenesen! Most jobbra! Most balra! Most egy
kicsit vissza! Ott van? Megtaláltad? Hű, de okos és ügyes vagy! Most hozd
ide nekem! Jól van, nagyon okos vagy, egyem a szívedet te csodakutya!

....és Rehákné ölelte, csókolta a kicsi kutyát, akár egy édes unokát.
Hamarosan mindketten barátokra leltek: kutya és ember - kutyákkal és
emberekkel összebarátkoztak.

Rehákné azóta furcsálkodva néz azokra, akik a kutyákat dögöknek nevezik, s
rájuk szitkokat szórnak. Rájött, hogy százszor jobb egy jó kutya, mint egy
fél rosszember...